Mi jut eszedbe ma, ha a Bonanza Banzai nevet hallod, vagy Bonanza-dalt hallasz a rádióban? Erre a jellegzetesen újságírói kérdésre nem tudok frappáns választ adni. Természetesen sok minden eszembe jut, de hogy miként zajlik az emberben az emlékezés, arra hadd mondjak inkább egy történetet. Nemrégiben költözködés okán egy csomó régi holmit kellett összepakoljak, így módom volt arra, hogy emlékek között tallózzak, és visszatekintsek többek között a bonanzás időszakra is. A dolog természete szerint beköltözéskor a férfiak első dolga, hogy működésbe helyezzék a hifi-berendezést és a televíziókészüléket. A mosógép ugyan még nem működik, de a hifi már szól. És az első lemez, amelyet föltettem új otthonomban, azInduljon a banzáj! volt. Egyszerre két dolog játszódik le ilyenkor az emberben. Pontosan ugyanúgy, mint amikor gyerekkori kedvencünket hallgatjuk újra: egyfelől nagyon pozitív emlékek szabadulnak fel, átérezzük, hogy mennyire szerettük azt a zenét, de ezzel egyidejűleg a tragikus mozzanatokat is meghalljuk benne. Zeneileg nem modern? Inkább az éneklés színvonala hagy kívánni valót maga után. Nem a zenével van bajom, inkább a saját hibáimat veszem észre. Azt hallom, hogy az énekes kegyetlenül “öblösít”: egy fiatal srác megpróbál nagyon mélyen énekelni, hátha attól férfiasabbnak tűnik. A lemeznek emellett mindenképpen vannak olyan értékei, amelyek - legalábbis számomra - kiállják az idő próbáját. Hogy mennyire lesz hosszú távon időtálló, nem tudom. De ami ezen a tizenegynéhány éven átjön, az simán működik. Tehát szereted a régi munkáidat. Most éppen a legutóbbi koncertünk DVD-kiadványán dolgozunk, amelyen többek között különleges alternatív képsávok is lesznek. Ilyen például, hogy a tavaly novemberi koncert hallgatása közben helyenként képet válthat a néző, és hét évvel korábbi felvételeket nézhet - ugyanazt a dalt láthatja szinkronban a régebbi koncertekről. Amikor meglátom jómagamat a 95-ös Indiántánc koncerten ezüst-nadrágban, felnyírt tarkóval és hosszú copffal - nagyon komikusnak találom a képet. A Bonanza Banzai-jal kapcsolatban is hasonló önironikus érzésem van. Ugyanakkor ezeket a régi dalokat még mindig játsszuk koncerten, mi több, a Bonanza Banzai munkáiból is kiemelünk néha egy-egy dalt és átdolgozzuk a zenekarral, hogy új hangszerelésben szólaljon meg. Úgy gondolom, a dalok lényeges része még mindig működik, a lényegtelen formai rész pedig többnyire nevetségessé válik, hiszen mindig aktuális zenei irányzatokat tükröz. A DVD-n látható lesz a kis kamerák képe is? Egy szám erejéig igen: az Ideális popsztár című dalnál lehet majd választani alternatív képsávként a hangszerekre, mikrofonra szerelt kamerák képét. Egyébként azért nem látható végig, mert sokkal rosszabb minőséget ad, mint a professzionális képfelvétel. Megpróbáltuk az egész koncertet úgy közvetíteni, hogy a meglévő 8-10 normál kameránk mellett a tucatnyi minikamera képét is beadjuk, de egyszerűen nem nézett ki jól a kétfajta kép egymás után vágva . Visszatérve a Bonanzához: az Ede és a Bonanza Banzai-ban kik vettek részt? Nagyon nehezet kérdezel. Ma is ismert zenészek lehettek? Nem. Akkor könnyű volna mondani, hogy "aki jelenleg a … együttesben zenél." Zsolttal egy gimnáziumba jártunk, a Fazekasba, és itt voltak közös zenekaraink, többek között egy Piknik nevű. Katasztrofális, borzalmas gimnáziumi csörömpölés volt az egész. A Bonanza Banzai úgy született, hogy korábbi zenélgetéseink után, amikor engem felvettek az egyetemre, egyből elvittek katonának, és a katonaságban mindenféle zenekarnevet találtam ki, többek között ezt is. Amikor leszereltem - és ez nem a legendáriumból egy részlet, hanem valóban így volt -, Zsolt levele várt otthon, hogy van egy tehetségkutató és nevezzünk be. Akkor a sok kitalált zenekarnév közül az egyiket kiválasztottam, és ezt ráragasztottuk néhány demóra. A demó egyébként az Induljon a banzáj! című dal volt, amely egyértelműen Zsolt szerzeménye. Meg aDörömbölnek a vágyak, amely később a második lemezünkön kapott helyet, és aTánc című dal. Ez utóbbi az én egy szál gitárra írott, katonaságbeli szerzeményem volt. Ezeket hangszereltük akkor Zsolt CASIO PT210-es típusú kisbillentyűs keyboardjára, és ebben a nagyon sajátos formában adtuk be a pályázatunkat. Amikor már teljesen lemondtunk a dologról, megérkezett a válasz, hogy menjünk be a középdöntőre. A középdöntőn a nagyszínpadon játszottunk a PeCsá-ban. (Ez annál is érdekesebb volt, mert a formáció, amelyet mi duettként tüntettünk fel, effektíve nem létezett,. Fel kellett készülni, hogy ketten fogunk játszani közönség előtt. Korábban a Fazekas gimnázium magyartermében, illetve a nagy rendezvényteremben játszottunk, húsz főt igen ritkán meghaladó érdeklődő előtt.) A középdöntőből szólistaként jutottunk tovább, mert a zsűri csak így volt hajlandó értékelni a produkciót - ez egyébként előremutató információ volt a zenekar későbbi karrierjére nézve is. A döntőre összeszedtünk még egy billentyűst, Molnár Lászlót, ha jól emlékszem a nevére, egy nálunk sokkal idősebb, tapasztaltabb srácot, akinek volt egy komolyabb hangszere, illetve friss egyetemi csoporttársam, P. Szabó Gabi vokálozott. Az ő munkájukkal kiegészülve játszottunk a döntőn, ahol a szólista kategóriában "a bronz is szépen csillog"-jeligére a harmadik díjat hoztuk el. Tehát nem nyertük meg a Csillag születik-et, ahogy ezt később sokan interpretálták. Közvetlenül a verseny után Zsolttal összekaptunk valami lényegtelen dolgon, körülbelül azon, hogy egy telefonbeszélgetésben azt mondta: "az én számom nyert", mire azt feleltem, hogy "ha jól emlékszem, szólista kategóriában nyertünk", és ezzel megkezdődött az egók küzdelme. Ez később is jellemző volt a zenekar hangulatára, mármint hogy minimum két hiú ember volt benne. Szét is mentünk a Csillag születik után, én a Bonanza Banzai nevet vittem tovább és két másik fiúval folytattam, a már említett Lászlóval és egy Vazul nevű sráccal. Velük születtek új dalok? Igen, egyikük zenéjére az Induljon a banzáj!-ból is készült egy másik verzió. Velük egy pinceklubban próbáltam. Azt hiszem, egyetlenegy fellépést ért meg a zenekar, amikor az Aorta tehetségkutatón játszottunk. Ott találkoztam Zsolttal is, ő a Tetőtérbeépítéssel volt ott. Mind a ketten kiestünk egyébként. Ezt úgy 1988 elejére, februárjára teszem. Ugyanott láttuk Gábort, ő valamilyen romantikus zenekarral vett részt, Bundesliga-frizurával, és ő volt az egyetlen az egész mezőnyben, akinek igazi zongorabillentyűs szintetizátora volt, egy AKAI AX-80-as. Akkor azt mondtuk magunkban: ezt a fiút muszáj lenne bevenni a zenekarba, merthogy nekünk nem volt rendes hangszerünk. Közvetlenül az Aorta után teljesen véletlenül összefutottam a villamoson Zsolttal, és kiderült, hogy egy helyre megyünk autót vezetni tanulni. Akkor meg béküljünk már ki. Nem mintha olyan nagyon össze lettünk volna veszve, de nem beszéltünk már hónapok óta. Felhívtuk Gábort, és 1988. május 28-án a Füredi park 2-4. alatti házgyári épületben, Menczel Gabiék lakásán próbáltunk először. Nyugodtan mondhatom, hogy ez az eredeti felállás, a korábbi formációknak semmi jelentősége nincsen. Nem is kerültek bele a “hivatalos” Bonanza-történetbe, mert azzal az erővel, hogy egy picében ülünk és azt, mondjuk, mi vagyunk a Bonanza Banzai, azt is mondhattuk volna, hogy mi vagyunk a Beatles. Amikor már befutott a zenekar, milyen volt a munkamegosztás? Mennyire voltak szétválasztva a szerepek? A zenét javarészt Zsolt írta. A borítókon másképp szerepelt. Ez volt a koncepció, mondhatjuk így is. Nem akartuk a dolgot szétválasztani, elsősorban azért nem, mert Gábor is rengeteg demót adott nekem. A munkamódszerünk az volt - nem tudom, a többiek hogy emlékeznek -, hogy én megkaptam különböző, rendkívül alacsony minőségű Sertex 90 perces, illetve Polimer kazettákon a demókat, amelyeket otthon csináltak. Gábornak az AX-80-asa után volt egy ROLAND D-20-asa, az első gyengébb minőségű samplerrel felszerelve, amely most már nagyon korszerűtlen hangszer, de akkor óriási dolog volt. Gábor volt az, aki igazán beruházott, meg eleve olyan hangszerrel indult, amit az édesanyja OTP-kölcsönéből vettek még korábban, mi több, az első komolyabb demóinkat is az ő a kölcsönéből csináltuk. Nem tudom, volt-e a kezetekben például az első piros borítós kazetta, a White House Remix, ezt én árultam saját kezűleg a Közgázon. (Fehér borítós változata a Diszkográfiában is látható – A szerk.) A Gábor édesanyja ekkora fantáziát látott a zenekarban? Nem producer akart ő lenni, egyszerűen segíteni akart. Sutyi - ez a beceneve - bűbájos nő, ő volt a Bonanza Banzai első és utolsó mecénása. Nagyon tetszett neki, amit csináltunk. Az az anyuka volt, aki ahelyett hogy elüldözné a rockzenekart a lakásából, örült, hogy ott próbáltunk és mindvégig lelkesedett. Járt a koncertjeinkre is. Nálad és a Zsoltnál ez hogy működött? Zsolt édesapja katonatiszt, az ő családja még az enyémnél is vonalasabb volt. Tőle azt várták el, hogy gimi után Leningrádba katonaorvosi főiskolára menjen. Az én családom egy egyszerű polgárcsalád volt, akik azt mondták, hogy "tanulj, fiam, és ha jól megy az iskola, mellette azt csinálsz, amit akarsz, de azért jobb lenne, ha…" Ebben semmi kivetnivalót nem találok. Nekem a gimnáziumban olyan heavy metal zenekaraim voltak, hogy ahhoz képest a Bonanza Banzai kifejezetten “szülőnyugtató” zene volt. Volt olyan is, hogy metrón cipeltem a komplett dobfelszerelést a Kossuth tértől Kőbánya-Kispest megállóig és próba után hazacájgoltam. Az első magyar két lábdobos dobos-énekes voltam. (Iszonyatos.) Ehhez képest a Bonanza Banzai nem nálunk próbált, tehát anyámék ilyen szempontból nyugodtak voltak. Időnként eljártunk Gáborékhoz Zuglóba és kész. És nekem nem kellett vinnem a dobcájgot! Király! Az énekesi pozíció ilyen szempontból is előnyösebb volt, mert ekkor még mikrofonunk se volt, tehát még azt se kellett vinni. Visszatérve az eredeti kérdésre: a hozzám beérkező demókat meghallgattam és amelyik hatott rám, megihletett, abból dal lett. Alkotói, vagy művészi szempontból az én szerepem leginkább abban nyilvánult meg, hogy dramaturgnak kellett lennem. Nemcsak az volt a feladatom, hogy elénekeljem ezeket a dalokat, vagy megírjam a szövegeket. Egy elektronikus demó önmagában nem zene, nem dal. Általában egy refrén-, meg egy verze-ötlet. Ezek lehetnek nagyon megihlető, izgalmas dolgok is, de nagy általánosságban életet kellett csiholni beléjük. Legalábbis én így éltem meg ezt a dolgot. Beömlött hozzám elég sok demó kettejüktől, és valahogy úgy alakult, hogy Zsolt dolgai jobban hatottak rám, mint a Gáboréi. Ez ilyen egyszerű. Ebből is következett, hogy az összes nagy slágerünk zenéjét ő írta, hiszen abból lett dal, amire megírtam a szöveget, az énekdallamot. Ennek ellenére Gábornak is voltak zseniális szerzeményei, aVidám dal tipikus példa erre. Ez Gábor demója volt és annyira bejött nekem, hogy egyből elkészült rá a szöveg. Írtunk úgy is számot, hogy éppen volt egy kész versem, a Zsolt csak valamit játszogatott a stúdióban és mondtam, "figyelj, erre éppen passzol, a tegnapi ötletem!" Ilyen volt például a Ne titkold, amelyet a Krisztának írtam. Otthon alig volt hangszerünk, tehát nem kész demót, vagy kész szerzeményt vittünk a stúdióba, hanem voltak ötleteink és ezeket az ottani hangszerekkel valósítottuk meg. Nagyon sokáig így zajlott ez Dorozsmai Petinél. Nagy mázlink, hogy ő lett a producerünk, még ma is hallgathatóan szólnak a felvételeink. Nagyon érdekes, nemrég mesélte Balogh Attila barátom, aki stúdiókat installál és az én stúdiómat is ő tartja karban PC-s szempontból, hogy berendezett egy felvételi helységet, ahol a Szárnyas fejvadász című számot hallgathatta reggeltől estig, mert az összes szoftvert ezzel a dallal kellett kipróbálni. Máig etalonnak tartják azt a felvételt azok, akik a stúdiót megrendelték. Elég furcsa, hogy mikor naponta változik a hangzás, a megszólalás, technikai szempontból egy ilyen régi dallal tesztelik az egész rendszert. Visszatérve az eredeti témához: a dalírás a munkának csak a kezdete volt. Aztán jött a turnézás! És akkor a turné akkor még nem csupán 4-5 előadásból állt, hanem 20-25-ből... Én mindeközben pedig egyetemre jártam... Hogy fért ez össze időben? Nehezen. Ráadásul minden egyes interjút én adtam, pedig nem vagyok egy rokonszenves interjúalany. Az aránytalanul sok munka ellenére bennem a zenekar abszolút pozitív emlék. Itt tanultam meg mindent erről a szakmáról. Rengeteget köszönhetek Tibornak, rengeteget köszönhetünk egymásnak. (Csak azt tartom visszatetszőnek, amikor azt hallom, hogy én mennyit köszönhetek a Bonanza Banzai-nak. Álljon már meg a menet! Hát én alapítottam a zenekart, én találtam ki a nevét, minden ellenkező híreszteléssel ellentétben az én ötletem volt, hogy legyen jele és hogy mi legyen az. Én adtam a riportok kilencvenkilenc százalékát, én írtam az összes dalszöveget, stb. De nem sorolom tovább, ez olyan, mintha azt mondanák: sokat köszönhetsz magadnak...) Nem akarok magamnak vindikálni semmit, ami nem az én munkám volt, hiszen mindenki dolgozott a sikerért a zenekarban. A munkamennyiség nem egyenlő arányban oszlott meg közöttünk, de ezzel egyáltalán nincs probléma: másfajta energiákkal áldott meg minket a Jóisten, akinek több van, annak több feladatot kell vállalni és több a felelőssége is. Ennek ellenére teljesen egyformán kerestünk, négykerekű zenekar voltunk, azaz minden bevétel egyforma arányban oszlott el a manager és a három tag között. Most sem tartom ezt hibás koncepciónak és ebben akkor is jól éreztem magamat. Szép volt, nagy siker volt, vége lett. Aztán más-más irányban mentünk tovább. Gábor új területen találta meg a számára fontos munkát, elismerést. Nagyon nagy kár, hogy Zsolt nem tudta megismételni azokat a sikereket, amelyeket együtt elértünk. Örülnék, ha sikeresebb lenne, mert több örömet találna a jelenlegi munkáiban, és akkor talán kevesebb szó esne a zenekar exhumálásáról. Az ilyen hírek mindig Zsolttól indulnak. Annak idején az első szólóprodukciómat azért csináltam, mert a zenekarban nem találtam partnert az újításhoz. Akkor azt mondtam, hogy "srácok, kezd ránk csukódni a siker." Én úgy emlékszem – nincs bennem rossz szándék, és persze tévedhetek is -, hogy az ő ellenállásukon egy csomó újítási szándék megbukott. Nem arra szántam az életemet, hogy a világ végéig a Calypso című számot énekeljem! Már nem tudom, melyik lemeznél volt, de azt éreztem, hogy ugyanebből még egyet már nem kéne csinálni. Akkor eléjük álltam azzal, hogy - mondjuk - egy kicsit többet kéne gitározni. Nem szerették az ötletet. Volt ilyesmi, de ez csak duzzogás részemről, lényegtelen. Őszintén szólva, annyi dolgom van, hogy nem hiányzik a Bonanza Banzai. Tudom, hogy az életem fontos része volt, és hogy magamból kellett kiszakítani, amikor vége lett. Tudom, hogy milyen krízis volt számomra, amikor a zenekar története befejeződött. Így vagy úgy, már más a dolgom. Csak az ér rá arról beszélni, hogy egy hét évvel ezelőtt megszűnt zenekart hogyan kéne feltámasztani, akinek egyáltalán nincs dolga! Rám neheztelhetnek a rajongók, az ellenrajongók, de engem mindig az aktuális munkám érdekel. Nem tudok a tíz évvel ezelőtti dolgokhoz visszanyúlni, ehhez túl rövid az élet. A nosztalgiázó, újra összeálló produkciók baromi visszatetszőek és mindig a pénzről szólnak! A régi zenekarokban mindenki az elveszett, elmúlt fiatalságát, a tizenéves önmagát keresi, nem pedig a zenekart. Nem leszünk újra tizenévesek. Fel lehet tenni a régi lemezeket, azok ott vannak. De ha nekem még egyszer DAT-magnó kísérettel kéne elénekelnem a Calypso című dalt, felvágnám az ereimet! Ugyanakkor ezek a dalok számomra sokat jelentenek, ezért is van, hogy időről időre egyet-egyet előveszünk, leporolunk és hangszerelésileg seggbe rúgunk. Örülök, hogy ez a dolog az életem része volt, de örök időkre lezárult bennem és ez így van rendjén. Te talán hitelesnek éreznéd, ha a jelenlegi helyzetben hirtelen egymásra találnánk? Úgy gondolom, hogy amit akkor írtam és amit ma írok, az egylényegű, konzisztens valami. Felnőtt az a társaság, akik akkor velünk voltak. Vannak ugyan, akik máshová pártoltak, de jórészük még mindig velem van és nagyon jól értik, hogy az evolúció így működik. Nagyon örülnek és nosztalgikusan őrjöngenek az1984 rock-átiratára, de ugyanígy őrjöngenek azIdeális popsztár című antislágerre is. A rajongókat máig foglalkoztatja a kérdés, hogy a Búcsúkoncert felvétele megjelenhet-e videón valaha? Kizárt. Annak idején – Tibor hosszas rimánkodására – felvette a tévé, központi rögzítés nélkül, külön szalagokra, kézi kamerákkal. Akkor közvetlenül a koncert után technikailag megoldhatatlannak tűnt a több különböző kameraállást szinkronba hozni, nem is csinálta meg senki. Ki tudja már, hogy ezek a felvételek hol vannak a Magyar Televízióban? Lehet, hogy réges-rég Híradót vettek rájuk. Ha meg is lennének, elég nehéz feladat volna adást összerakni belőlük. Ráadásul az emberek többségét egyáltalán nem érdekli, hogy a Bonanza Búcsúkoncertje lemegy-e valaha a televízióban, vagy nem. Én magam sem szeretném újra látni: nem volt jó koncert. Olyan emberek, akik nagyon ráérnek, szintén sokat gondolkodnak azon, hogy a Búcsúkoncert-lemezre miért pont azok a számok kerültek rá, amelyek. Aki ezzel foglalkozik még ma is, az nem normális. Gondolom, ez érdekel pár egykori elvakult rajongót, és ők írnak is neked, hogy ezt kérdezd meg tőlem. Ha elég sok e-mailt kapsz, még azt is gondolhatod, hogy ez a probléma tömegeket érint! Látogass el az Indexre akármelyik fórumra, és látni fogod, hogy három csávó tizennyolc user-névvel úgy beszélget egymással, mintha hetvenen volnának. Akinek azon van ideje gondolkodni, hogy miért nem áll össze egy hét éve megszűnt zenekar, az nagyon sürgősen forduljon kezelőorvosához és gyógyszerészéhez, vagy nézzen végig az életén, hogy nincsenek-e egyéb dolgok, amelyek foglalkoztatni bírják. Éppen emiatt nem gondoltatok arra, hogy a zenekar feloszlása után egy negyedik Bonanza-Füzetben lezárjátok végleg a történetet? Hogy felmerült-e ilyesmi, nem tudom, a Füzet-sorozat gazdája Tibor volt, a saját szerkesztésében jelent meg mind. Az igazság az, hogy az utolsó, ’94-es és a nagyon csekély ’95-ös működésről nem lehetett volna füzetet írni. Ez mindössze abból állt, hogy Zsolt megírta a zenéket, én megírtam a dalokat és ketten megcsináltuk a stúdiómunkát. Egyedül a Búcsúkoncert képeiből lehetne összeállítani valamit. De a Füzetnek pont az volt az előnye, hogy nagyon sok anyagunk volt, amiből ki lehetett válogatni azt, ami nekünk tetszett. ’94-ben már nem nagyon volt ilyen anyag. A Bonanzának sok olyan dala volt, ami nem került rá egyetlen lemezre sem? Ez csak legenda. Már több helyen hallottam, hogy nekünk ennyi, meg annyi kiadatlan dalunk volt. Szomorú hírem van: egyáltalán nem voltak ilyenek! Ha jól emlékszem, volt talán egy-két-három olyan szerzemény, amely elkészült, de nem került fel lemezre, valószínűleg azért, mert elég gyenge volt, nem ítéltük elég jónak. A Macskadal az egyik ismert kiadatlan szerzemény. Ez egy rajzfilm kapcsán érkezett felkérés, amire én, ha jól emlékszem politikatörténet vagy gazdaságtörténet előadáson írtam a dalszöveget a megadott premisszák alapján, a szereplők neveivel és tulajdonságaival. Egy japán-magyar koprodukcióban tervezett filmhez vettük fel, de ebből utána nem lett semmi. AMacskadal nem igazán Bonanza-szám, hanem egy film betétdala, amelyhez a korábban említett László szving-témájára írtam egy szöveget. De én már azt is hallottam, hogy a Börtön ablakában című mulatós szám is egy Bonanza-nóta! Kaptam kazettát azzal, hogy itt vannak a régi demóink, amin meg egy számomra ismeretlen hang énekel, nagyon meggyőzően, az én stílusomban. Még én magam is elkezdtem gondolkodni, hogy mikor énekelhettem ezeket a dalokat, mert semmi emlékem nem volt róluk! (Ez volt a Cassiopeia zenekar 3 száma – A szerk.) Más angol nyelvű Bonanza-dalok sem léteznek? De hallottunk még a So much larger német verziójáról is! Nem. Én is hallottam a német lemezről és kíváncsian várom az első példányt, merthogy én nem énekeltem fel németül, az biztos. Egyébként a Bonanza alatt olyan pletykákat hallottunk magunkról, hogy percenként vinnyogó röhögőgörcsöt kapott az ember. Például, hogy egyikünk valójában robot, meg hogy a Zsolt játszotta fel valamelyik DM-számra a zongoraszólamot, ilyesmi marhaságok. Már hosszú copfom volt, amikor megállítottak az utcán azzal, hogy "te tényleg skinhead vagy?" Mert ők azt hallották. Biztos forrásból. Ezer ilyen hülyeség volt. A Bonanza-honlapra ennél érdekesebb kérdések is érkeznek néha... Nem értem ezeket az embereket. Nincsen családjuk, nincsenek igazi, saját gondjaik? Baromi fárasztó a butaság. Ott van a honlap, irgalmatlan energiát szánunk rá, minden infó rajta van. Mégis naponta tíz e-mailt kapok, hogy hol lehet kapni a verseskötetet. Pedig egyenként fel vannak sorolva a boltok. Már csak ennyit válaszolok: www.akos.hu. Visszatérve kicsit a Bonanzához: van kedvenc dalod a régiek közül? A kedvenc dalaimat borzasztó egyszerű feltérképezni: ezeket játsszuk átdolgozva. Az 1984 például egy számomra nagyon fontos dal volt, azért is játsszuk, míg az Induljon a banzáj!-t ’98-ban lánctalpas rockverzióban vettük elő. Mindenképpen az Elmondatottat tartom a legjobb anyagunknak, szerintem nagyon jó, kiforrott lemez. A Jóslat is jó album, duett Zsolttal tulajdonképpen. Soha nem hallgatom a kész dalaimat, amikor már elkészültek, a szólókat se, a Bonanzákat se. Annyi munkám van velük közben, hogy utána már nincs kedvem, módom és időm. DJ Junior mixéhez hasonlóan várható újabb dalok újrakeverése? Remélem nem. Már több emberrel beszéltem arról, hogy készüljön egy Bonanza-tribute album. Nem az én ötletem, de tetszik. De azért gondoljuk végig, hogy melyek azok a magyar előadók, akikkel szívesen feldolgoztatna az ember egy-egy régi Bonanza-dalt? A remixelés Magyarországon nagyon furcsa szubkultúra lett. Vannak persze olyanok, mint a Morphina, akik a legutolsó maxin szerepelnek. Velük most tervezünk egy lemezt. Ha minden jól megy, az első olyan kiadványom lesz, amely nem saját anyag. Ez lesz az idei nyári munka? Nem, az egy múzeum számára készülő zene. De még mindig nem akarok róla beszélni, mert még nincs szerződés a kezemben. Nagy formátumú vállalkozásnak igérkezik: egy nagyobb szimfónikus darab lesz a múzeum tárlatvezető zenéje. Én írom, ráadásul az én stúdiómban készülnek a felvételek, mi is keverjük össze, Dolby Digital 5.1-es és sztereó formátumban, a múzeum igényei szerint. Már a komponálás is ennek figyelembe vételével zajlik. Most őszre, vagy jövő tavaszra jön majd az angol nyelvű Hűség, és Karácsonyra – ha minden jól megy – a verslemez. Jövő tavasszal tudnék foglalkozni a Morphina-albummal. Szakos Krisztián, aki Utation néven nyerte meg aKeresem az utam-remixpályázatot, rendkívül tehetséges pali. A Mindenki táncol-maxira úgy került fel, hogy olvasott a honlapon a készülő kiadványról, és gyorsan szólt, hogy szeretne rajta lenni. Mire mondtam, hogy 24 óra múlva zárjuk a CD-t, tehát nincs sok idő. És 24 óra múlva hozta a remixet: szerintem messze jobb, mint az eredeti. Lenyűgöző manus. Nagyon ritka, hogy az ember talál ilyen fiatal, lelkes, intenzíven tehetséges embereket. Most már van egy énekese is. Az ő albumukon szívesen dolgoznék producerként. Nem akarok semmit befolyásolni, csak ki akarom adni. Ügyesek, maguktól is jót csinálnak, én hozzá tudok tenni mondjuk stúdiótechnikát, némi tapasztalatot. És ha csak néhány ezer darab kel el, már jó! Amikor meghallottam ezt a remixet, ordítoztam a szobában, hogy vazzeg, végre valaki! Saját lemezt mikorra tervezel? Most nagyon sokáig nem fogok lemezt csinálni. Húsz órát dolgozom naponta, iszonyatos sok feladatom van. Ez ellene hat annak, hogy az ember zenéljen. Születnek azért dalok. Hiába nem alszik az ember hétszámra, ha ott van a gitár, csak ölbe kapja és kész a baj! Épp amikor az új stúdiómat raktuk össze, a turnéból a gitártechnikusok visszahozták a gitárjaimat, csak elkezdtem gitározni. A Lepével pont dolgoztunk egy szimfónikus munka előkészítésén - ő a producertársam, hangmérnököm, vele építjük újra a stúdiót. Megmutattam neki az új gitártémát. Lepe nagyon nehezen lelkesíthető, mert öreg, mint én, de lepadlózott a pasi. Egyre primitívebb, egyre egyszerűbb, egyre gyilkosabb dalok születnek. Úgyhogy lehet, hogy lesz album, de előbb az angol anyagot meg akarom csinálni tisztességesen, mert Duncan barátom nagyon jó szövegeket írt. A verslemez régi nagy álmom, ezt is rendesen tető alá kell hozni. Ebbe is szimfónikus elemeket szeretnék a versek közti szünetjelnek. Van a nyári munkám, amely napi 24 órán át fog zajlani három hónapon át és augusztus végén fogom leadni, közben pedig ehhez gyakorlatilag fel kell építeni a surround-stúdiót. Közben a DVD-vel is foglalkozom. Megvettük az összes eddig kiadott zenei DVD-t, áttanulmányoztuk, és a programozókkal elhatároztuk, hogy bitrate-ben, digitalizálásban, technikai tartalomban meg akarjuk verni őket. Lezúzzuk a mezőnyt. Amit most csinálunk, az magyar nyelvű, magyar piacra készülő, de világszínvonalú referencialemez akar lenni! Azok a szakmabeliek, akik minden nap ilyenekkel foglalkoznak és az összes amerikai film magyar DVD-jét ők csinálják, amikor meglátták, eléggé meglepődtek. Augusztusban pedig talán megjelenhet a Matáv felkérésére írt szerzeményem egy maxin:A szavakon túl címmel. Rajta lesz az eredeti és a reklámokból ismert változat is, valamint egy dance-mix és egy nagyzenekari verzió, amelyet a Matáv-szimfónikusok játszanak. Persze ennyi munka közben nehezen tudok arra gondolni, hogy új albumot kéne csinálni, de mindig történik valami... Kedvenceknél tartottunk: melyik videoklip áll a legközelebb hozzád? Talán az 1984, de Rohonyi Gábor klipjeit is szerettem, például az Elmondatottat. Mondhatnám a Kezemet nyújtom című számot, amely nem saját név alatt az első saját rendezésem volt. Sokan úgy tartják számon ezt a klipet, hogy Eszenyi Enikő rendezte. Nem ő rendezte. Ez Rohonyival közös ötlet volt, csak ő nem volt ott a forgatáson. Kedvenc Bonanza-koncerted, -albumod? Az első BS, 1991. november 15. Előtte nagyon szerettem az 1990. november 30-i koncertet, amikor a PeCsában játszottunk. Ez volt a Mikiegeres-pólós koncert. Tévéfelvétel is készült róla. Az albumok közül közül pedig az Elmondatott az egyértelmű kedvenc, szoros második aJóslat. Ezek már komoly albumok voltak. Szerettem az 1984-et is. Szeretem mindet, hiszen mindhez köt valami. Ezért az első is nyilván fontos. Nagyon nehéz kiragadni egyet. Ha utólag, külső szemlélőként kéne megmondani, hogy melyik a legkiforrottabb, legérettebb albumunk, akkor az biztosan azElmondatott. Ákos-koncerten láthatunk még az idén? Nem, de nagyon sokat hívnak de mindet lemondom: azt ígértem, hogy csak a tavaszi négy koncert van idén. Hívtak a Szigetre és Sitkére, de más rockfesztiválokra is. Sajnos az időmbe se fér bele, ráadásul a zenekar is szanaszét van, úgy kell őket összerántani egy-egy projekthez. Nagyobb váltásra készülök a zenekar terén: át akarom konstruálni az egész brigádot. Valószínűleg nem öt perc alatt fog elkészülni az új lemez sem, ha elkészül egyáltalán. Ha lesz, baromi szigorú lesz, még kíméletlenebb stuktúrákra lehet számítani. Nem vagyok benne biztos, hogy a koncertezést megúszom addig, de az lenne a cél, hogy legközelebb az új anyaggal koncertezzünk, egy új felállásban. Mit tudsz a 7 másodperc tervezett idei megjelenéséről? Elképzelhető, Dorozsmai Péter szerint megjelenik. Ő a producere és a magyar szövegírója ennek a felvételnek. Én annak idején hangszalagra énekeltem Orsival, még mielőtt a ’96-os turnén szerepelt volna. Ott végig játszottuk, mintegy népszerűsítendő Orsi produkcióját, amely akkor új volt. Végül az eredeti szerzők engedélyének hiányában nem kerülhetett fel az első lemezére. A Policy of truth saját ötlet volt? Egyértelmű. Jó választás volt. Kösz, szerintem is. Pláne, hogy unplugged-verzióban játszottuk, így csavartunk egyet a dolgon. Akkor el is mondtam, hogy ezzel a zenekarral anno sokat piszkáltak minket, és talán már eltelt annyi idő, hogy egy ilyen fricskát megengedhetünk magunknak. Szerettem ezt a számot és azt is, ahogy játszottuk. Magunkat is megleptük vele, nem beszélve a közönségről! Korábbi lemezeid közül miért éppen az Indiántánc kapott most platinalemezt? Most fogyott el belőle annyi példány. Elképzelhető, hogy több ilyen régi lemez is van, például a Bonanza Live Banzai után nem kaptunk, ha jól emlékszem. De a mostanin magam is meglepődtem. Az volt a furcsa, hogy a BMG, a korábbi kiadóm elküldte az EMI-nak, a jelenlegi terjesztőmnek egy papírzacskóban a platinalemezt. Az EMI-sok felhívtak, hogy ez milyen érdekes. Bementem érte, röhögcséltünk egy kicsit, és teljesen hétköznapi szituációban átadták nekem életem első platináját. A Berlioz-Berlioz című előadást láttad már? Az előadást nem, de egy próbát láttam. A darab inkább jószándékú, mint jó. Csomó érdekes elem, sok izgalmas, az én általános értelmezésemtől jelentősen eltérő dolog, geg van benne. Talán éppen ezért is szórakoztatott a próbán. Ezek a szövegek nem dramatizált előadásra születtek, de semminek nem vagyok az elrontója: áldásomat adtam a dologra, de nem folytam bele. Ha én ilyesmire adnám a fejemet, nagyon mélyen beleásnám magamat, de ehhez sok szabadidő kell. Csakúgy, mint a filmezéshez. Lesz az. Ez már biztos? Nem. Semmi se biztos. De ez nagyon érdekel. Jövőre neki akarok ülni. Már beszéltem producerekkel, cégekkel, körbejártam és van érdeklődő. Több is. Az új Depeche Mode albumhoz mit szólsz? Kicsit fáradtak, öregek a csávók. Nagyon szeretem a zenekart és vártam a lemezt. Nagyon jó az album, csak valahogy nem elég. Az is lehet, hogy én vagyok öreg. Negyvenévesek, túl frissnek akarnak látszani, frissen akarnak szólni. Nagyon halványan, úgy 10%-kal több erőltetett törekvés van benne, mint ami jól esne a fülnek. Pedig az Ultra számomra forradalmi lemez volt. Ott rájöttek valamire. Pl. hogy Martin Gore minél kevesebbet énekel, annál jobb. A Home című szám ezzel együtt nagyon bejött. Csak még egy Somebodyt ne engedjen meg magának! Az Korda György-szám, zeneileg, szövegileg egyaránt. Tipikus rossz szerelmes dal. Mindeközben a Black Celebration az egyik legjobb lemezük. Még egy utolsó kérdés: foci? Italomán vagyok. Ha futball, akkor az olasz focit szeretem!